Egy skizofrén gyermeke

Egész életemben kerestem a kérdésemre a választ. Nekem miért nincs olyan anyám, aki megölel, aki vigasztal, aki szeret, aki elmondja értékes vagyok, aki felvilágosít, tanít? Miért pont én? Miért pont velem?

A választ most találtam meg, lassan egy kamasz gyermek anyjaként.

Sokszor álmodom még a képpel, amikor nyílt az alkoholos üveg, megszólalt a mélabús zene. Tudtam kezdődik…. Az emlékképek zakatolnak, és várom a hajnalt. Bevillannak a nyomok, a hegek. Amikor előkerült a kutyapóráz, ami oly nagy erővel hasít. Az égő cigaretta, amely a bőrömön aludt el. Az álmomban levágott, addig derékig érő hajam, a szégyen, a koszos ruhákért, cipőért. És az osztálytársak gúnyolódása. A súlyos ütések, mert az arcom az apámra emlékeztette. A sok seb, amit olló, kések, villák okoztak. De az igazi fájdalom talán mégsem ez. A tudat, hogy, aki életet adott, magán milyen sebeket ejtett. Látni a pengét, a vért, a szirénázó mentőt. A nyugtatóktól lecsukódó szemet, az anyám szemét. Ahogy a gyenge gyermek testtel próbálom megóvni önmagától.

Hamar felnőttem, mint a gomba az erdőben, sok eső után. És hamar kialakult bennem az Isten tudat, akit hívtam, amikor fojt az őrület. “Isten! Csak ne haljon meg, bármennyire is bánt, Ő az anyám!” De sosem jött a segítség.

Hónapokra kórházba kerültem, életmentő műtétek, intenzív osztály, infúziók, csövek, palackok. Emlékszem feküdtem a kórházi ágyon, pittyegtek a műszerek, és csak azon gondolkoztam, “nem akarok hazamenni, jobb itt nekem.”

Ekkor tíz éves voltam. Elvadultam, mint a kóbor állat. Nyers lettem, és kemény. Mérges voltam az egész világra, mert akitől reméltem, nem vigasztalt. A skizofrén anyai kéz, aminek vágytam a melegét, ütéssel válaszolt.

Felmentettem már őt minden bűne alól, ha bajban van ott termek. Hiába mondják, zárd be ezt a kaput, a szív kapuját az ész bezárni nem képes. A kérdésemre pedig a válasz, a tanulás. Hogy az én kincs gyermekem, mindenek felett áll örökké. És a Szeretlek anya! Te vagy a legjobb anya! Beforrasztja a hegeim minden nap. És a tizenegy éves gyermekem, az ölembe kapom, és ringatom, ha érzem, hogy kell, mert kell ez mindkettőnknek.

Köszönöm anyám, hogy erős lelkű, jól alkalmazkodni tudó emberré tettél. Megmutattad a sötétséget, hogy most lássam a fényt. Megmutattad a rosszat, hogy most sokkal szebbnek lássam a szépet, hogy tudjak segíteni minden rászorulón, hogy nincs az a fehér ruha, amiért ne térdelnék le, egy kóbor állathoz. Hogy észre vegyem, ha nyílik az orgona, ha fészkel a madár, ha kisüt a nap, hogy halljam a dallamot, hogy értsem a szót!

Köszönöm Anyám!